Egyben

Körbe-körbe járok,

S vájok önmagamba ösvényt.

Fösvény volt a sors.

A Bors.

Mit orrom alá őröl,

Örül, hogy hiányod tapintom helyetted.

Ó te balga Isten, hát mindenem elvetted?

Nem igaz, mert adtál.

(Majd magamra hagytál.)

Adtál nekem szívet.

De kérdem én: minek?

Kit szeretek miattad nem érinthetem.

Adtál nekem társat,

S várhat. lelkem megváltása.

Arcom szomorúnak lássa,

Ezzel bünteted meg őt is?

Vagyis csak őt.

Mert szemei tükrében nem találom könnyem.

Könnyen lépnék tova,

Utolsó vacsora lenne minden édes csókom,

Amivel kedvesem szörnyű szomját oltom.

Folyton azt kérdezném, meddig lesz még velem,

Meddig suttogja éjjel szerte foszló nevem.

De másik felem lett ő, Rajtam pihen teste,

Hozzám bújik, átölel minden elcsent este,

Amely csak a miénk.

Miért?

mert ebben nem lelsz kedvre.

És mint embereknek, szükségünk van illúziókra, hogy életben tudjunk maradni, szükségünk van arra, hogy valami felsőbb hatalom tartsa kordában az agyunkat, viselkedésünket, erkölcseinket. Mert emberek vagyunk, és nem állatok. Egyesek szerint attól különbözünk többlábú társainktól, akikkel megosztjuk (vagy inkább akiktől elvesszük) a földet, hogy képesek vagyunk uralkodni az ösztöneinken, képesek vagyunk gondolkodásra, és érzelemre. Vagy inkább képesek uralkodni az ösztöneinken.

Manapság egyre több olyan motivációs sikerkönyv kerül a standokra, amely arra tanít, hogy a tudatunkkal mindent elérhetünk, elég egy gondolat, egy erős vágy, és az egész univerzum összefog, hogy elérhessük céljainkat. Sokan vannak, akik mindezek ellenére sem képesek vágyaikat, álmaikat követni, mert a tömeg vonzása erősebb. Úgy kell elképzelni, mint a gravitációt, azaz a tömegvonzást. Mert bár a tudatunkat kiszakíthatjuk abból a közegből, amit az ismert világ ketrecként zár körénk, de a társadalomból nem válhatunk ki, mert akkor kapunk egy szép kis kertre néző fehér szobát, és egy szeretem magam pulcsit. Az emberek sok mindennel meg tudnak birkózni. Képesek felgyógyulni halálos sérülésekből, képesek alkotni, és persze pusztítani, képesek milliók tudatát befolyásolni, csupán csak hinni nem képesek már. Ha csupán egy mustármagnyi hitünk lenne, hegyeket tudnánk elmozdítani. Sokak számára biztosan ismerős ez a mondat. És az emberek ha belegondolnak, akkor képesek egy pillanatra elhinni, hogy ők is különlegesek lehetnek. olvassák eme sorokat, és elhiszik, hogy végre az a nagy valami elkezdődött, amire mindig is vágytak. beindul az agyukban az ösztönös folyamat, mert rámotiválódnak a témára. Persze ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, a motiváció sem más, mint tudatos agymosás, a különbség csak annyi, hogy abba az irányba terel minket, amerre menni szeretnénk, amerre mennünk kell (öhm... jobb esetekben persze). De amint letesszük a könyvet, amint a kemény fedő csattan a lapokon, máris visszatérünk abba a világba, amit körénk építettek, máris szembesülünk azzal, hogy lehetetlennek érezzük mindazt, ami az előbb, jól megszerkesztett gondolatok hatására szinte tapinthatóvá vált. Mi okozza ezt?

Uralkodunk az ösztöneinken. Befolyásoljuk, ún. kordában tartjuk a gondolatainkat, türelmesek vagyunk, olyanokká leszünk, amilyenné neveltek minket, lesz egy kis kertes házunk, muskátlikkal az ablakban, egy jóképű, jól kereső, és szerető férj, és pár apró gyermek. De valóban ezt akartuk? vagy azzal, hogy elnyomtuk az ösztöneinket önmagunkat tereltük egy boldognak tűnő képbe? Alapvetően az életet sokan festményként képzelik el, festményként, amit már megfestettek, mégis azzal áltatják magukat, hogy a sorsukért csakis ők felelősek. persze ez nem mindig van így, mert ha elnyomjuk az ösztönt, akkor előbb utóbb csak a megszokott dolgokra tudunk reagálni, és ha olyan tárgy repül felénk, ami általában nem repked, elfelejtjük felemelni a kezünket a megdöbbenéstől.

Nézzük meg másképpen. egy kislány történetén keresztül, az egyszerűség kedvéért legyen A.

A.-nak nem volt túl vidám élete. Gyermekkorában magára hagyták, a családja cafatokra szakadt, és eltávolodott mindenkitől. Szigorú nagymama nevelte fel, a saját régi értékrendje szerint, mely konzervatív világot rajzolt a cseperedő kislány elé. persze  a pszihomókusok máris tudnák a választ: alapvető többgenerációs probléma, mely hatalmas szakadékot teremtett az otthoni légkör, és a kinti világ közé a kislány szívében. A helyzet később sem nagyon változott, de a kislány felfedezett magában képességeket. Olyanokat, melyről senkinek sem beszélt, és a szakadékot még tovább növelte ezzel. Keserű gyermekkora inspirálta ennek az új tudásnak integrálására, így egyre erősödött benne a képesség, hogy érezzen másokat. Érezte mások félelmét, és arra tette fel az életét, hogy olyat tegyen, ami mindenkinek megfelelt. Megfelelt a nagyinak, akinek értékrendje merőben más volt mint a lány által ismert világé, megfelelt iskolatársainak, akik egy vadabb világban nőttek fel, és megfelelt a "szerető" apának, aki bár lemondott lányáról, azért nem tévesztette szem elől. A kislány elértre azt a kort, amikor képes volt másokkal is megismertetni a tudását, talált valakit, aki hitt benne, és támogatta mindenben, és akiért bármit odaadott volna. Ez a valaki felfordította az összes világot, melyben A.-nak élnie kellett, és amit eddig kordában tartott, de mindezek mellett hatalmas fejlődéseket ért el tehetségében is. A történet vége mégis szomorú lett. Az új világ, melyben otthon érezte magát, és ami mindennél többet jelentett neki, ahol hallgathatott a szívére megmérgezte a régieket, (illetve fordítva) és a kislány elfordult a társától. eldobta mindazt, amit az ösztönei súgtak egy olyan eszméért, amiben sohasem hitt. többé nem segített az embereken, senki előtt sem nyílt meg, de más a másik világban sem tudott megfelelni. A kislányból sok lehetett volna, mert képes volt szeretni, de a ketrec, amelybe a környezete zárta erősebbnek bizonyult, beoltotta félelemmel, és elzárta a fejlődéstől.

Muskátlis háza lett, jól kereső férjjel, és gyerekekkel, de a boldogságot, a gyermeki ösztönöket többé nem tudta felidézni magába.

Ez a kis történet példázza, hogy miért van szükségünk illúzióra. Mert az ember többre hivatott, de vajon hogyan találhatná meg bárki is az útját, hogyan választhatná ki ennyi impulzus közül azt, amelyiket követhet anélkül, hogy a társadalom megvetné.

Bízzunk benne, hogy az a tény, hogy másképp látjuk a világot, a saját világunkban élünk nem eltávolít a már ismert világtól, hanem éppen közelebb hoz, és egyszer majd elérhetjük azt a kritikus tömeget, ami az egész emberiség tudatára kihathat. De addig is keressük a jeleket, és merítsünk bátorságot azon illuzionistákból, akik képesek voltak önmagukat manipulálni, és ezzel kitörni a ketrecből.

Tökéletes kép.

Felém lép egy fehér árnyalak,

Nem bántalak!

Mert ma kedd van, és kedden nem eszem.

Csak teszem az eszem,

Hogy te vagy a beteg, és én ápollak.

Vádolnak.

Olyan bűnökkel, melyek nem követtem el,

Csak megtettem.

Mert elvetem azt, mi engem illet.

Furcsa illat.

Mi most húsomba tép.

Remeg a föld, és lángol az ég.

Mennem kell, tovább nem maradhatok.

S e mondat hallatán ide oda pattogok.

mert a falak megóvnak.

Engem bedobnak egy ketrecbe,

S leoldják köntösöm.

Elszököm.

Mert ma kedd van, mennem kell.

Égi jel, mi felettem tátong,

És én már nem látom,

Csak a végzetem,

Hogy elveszem.

Azt ami az enyém

ELÉG.

Ne beszélj többet,

Szememben könnyek,

Izzanak és égnek,

S annak a lénynek kiadom útját,

Ki utamat szegi.

Neki adom magam, nem gyötröm az agyam.

Hagyom, hogy etessenek,

A hófehér szellemek.

S csenden hallgatom magamban…

Magam.

Csöndben, meghatódva néztem felsőtestének ritmusos mozgását. Feje hasamon nyugodott, karja két oldalt derekamat ölelte át szorosan. Simogattam a fejét közben arra gondolva, vajon miről álmodhat éppen. Talán a jövőjét álmodja meg vagy a múltat álmodja újra csak valahogy máshogy? Vagy egy egészen abszurd dolog kering a fejében? Ki tudja. Csak ő vagy mikor felébred már ő sem. Hirtelen megmozdult, lassan felemelte fejét körbe nézett kábán, mint egy újszülött, aki újonnan kapott szeme világával a világot kémleli. Megtalálta szemeimet, mosolyogtam rá és visszamosolygott. Szemében még az álmosságot lehetett látni, de ahogy rám nézett szeretettel és megnyugvással telt meg. Karjával elengedte derekamat s feljebb kúszott testemen. Elnevettem magam hisz annyira aranyos volt akár egy álmos rókakölyök, aki odabújik anyjához. Meglepte hirtelen jókedvem, kikerekedett szemekkel, bamba fejjel bámult rám. Ettől még jobban nevetnem kellett. Szeretetteljes csókot adtam homlokára, amit ő mosollyal viszonzott. Mosolyától mindig a nyugalom és szeretet járja át lelkem s ezt ő is nagyon jól tudta. Immáron büszkén, gyengéd csókjaival vállamon képzeletbeli fészket csinált. Fejét erre a helyre hajtotta rá karjaival újra derekamat karolta át.

- Aludj kedvesem. Vigyázok rád. - suttogtam fülébe.

A következő másodpercben pedig újra figyelhettem emelkedő és süllyedő mellkasát.

Meglepő, mennyi minden kavarog egy nyugodalmasan szendergő férfi fejében. Fáradt voltam. Úgy éreztem az élet minden erőt kiszívott lelkemből, és képtelen voltam megmozdulni. Fejemet hasára fektettem, hogy érezzem ahogyan lélegzik, szívverése, mely egybeforrt enyémmel azonnal megnyugtatott. Álomba szenderültem, amolyan éber kómába, mely a valóságot édes álomlényekkel fűszerezve repít egy kényelmesebb, meghittebb világba, ahol úgy lehetünk együtt örökkön örökké, mint ebben a percben most. Mint egy riadt gyermek édesanyját, úgy szorítottam kedvesem derekát, nehogy az álmok messzebbre repítsenek tőle, nehogy elsodorja a múlt képzelgése, vagy a jövő ismeretlen szele. Elszenderedhettem. Már nem tudom mennyi ideig feküdtünk így, éreztem teste lüktetését, keze finoman, játszi könnyedséggel simította végig testemet újra és újra. Biztonságban éreztem magam végre. Ez itt az én helyem, ide illek, mint egy darab, melyet az ő testéből szakítottak ki az istenek.
Felpillantok rá, még kicsit kábán, s mosolya, mintha még álmomból való angyal arcának rezdülése lenne, repít engem a valóságban is az álmok közé. Mosolyog, sőt felnevet elzsibbadt arcomon. Én is elmosolyodom. Meg akarom csókolni, de kábulatom erősebb, nagy nehezen, mint egy hegymászó feljebb küzdöm magam testén, de csupán válláig jutok. Gondolkodás nélkül csókolom ahol érem. Ajkam fejezi ki most mindazt a hálát, melyet szavaim sohasem tudnának. csókomat csókkal viszonozza, s szerelmesen suttogja fülembe:

- Aludj kedvesem! Vigyázok rád!

S eme mondata szenderít újra álomba, melyet - akár az éber pillanataimat - immáron az ő lelke fűszerez meg.

Nem kerestél, megtaláltál

Pedig csak álmodban láttál.

Bezárkóztál, megijedtél,

Most már bizony messze mennél.

Utáltál, majd megszerettél,

Bennem másik félre leltél,

Elüldöztél, megcsókoltál,

Zord falakkal utat álltál.

Megsebeztél, húsom tépted,

Szemtelenül szívem kérted,

Míg a tiéd eltemetted,

Zord szavakkal körbevetted.

Megláttalak, megijedtem.

Tudtam nem kell már keresnem,

Elvakított hideg fényed,

Kivételes fénylő lényed.

Hagytam magam, elfutottam,

Benned új tüzet gyújtottam,

Belül égve, kívül jégbe

Néztem szemed sötétjébe.

Visszamartam, nem hagyhattam,

Énekeltem sok száz dalban,

Te kellesz, terád vágyom,

Az életem sem sajnálom.

Egybeforrva felragyogtunk,

Minden kételyt eltiportunk,

Minden reggel új élet vár,

Suttogja két ködös szempár.

Nektárként csorog a fény a hegynek oldalán,

Aranyba foglal mindent a lemenő nap fénye,

Ha ez lenne az utolsó itt töltött éjszakám,

Minden féltve őrzött titkot odaadnék érte.

Mosolyogva ülök most egy szikla peremén,

Csendes szellőként simítod megtört arcomat,

Nézem, hogyan űzi messze nappalod az éj,

s Hallgatom a város felől csorgó hangokat.

Felragyog, vörösben ég az egész horizont,

Mintha kaput nyithatnánk a mennyország elé,

Lelkem nyugovóra tért. Már nem sír, nem sikolt.

Nélküled rebeg imát az izzó ég felé.

Ha itt lehetnél, óvhatnál az éji vadaktól.

Ne téphessék soha többé fájó testemet.

Hiányzol. De nem félek már rég a haláltól.

Nélküled a hajnal fénye magába temet.

Az újszülött osztályon csend uralkodott. Csend, mely ez esetben jót jelentett. Édes csend volt ez a fülnek, édes, mert minden egyes csöppség az igazak álmát aludta. Az apró teremben békésen pihent a sok jóllakott aprócska gyermek. Álmodtak. Egy olyan világról, amelyet az ébrenlét épp oly messzire sodort, mint az ébrenlétben az álmokat. Szakadozó, törékeny képek ezek, melyek kicsiny elméjüket annál jobban izgatják. Olyan porcelán karcolatok, melyekbe ha megpróbálnak belekapaszkodni apró kezeikkel, porrá lesznek a semmiben, és nyomuk sem marad. Egy másik világról álmodtak

Csend uralkodott az újszülött osztályon. Ebéd után volt. De valami megzavarta a csöppségek csöppnyi ábrándjait. Egy új jövevény érkezett, hatalmas torokkal megáldva. Az ápoló behozta, és az egyik üres ágyra fektette a gyermeket, de még ez sem nyugtatta meg. Termetét megcáfolva üvöltött.

- Segítség. Hol vagyok, mi ez a hely? Mi történt a szememmel? Nem látok semmit!

Panaszait egy álmatag hang szakította félbe:

- Hé, hé. Nyugalom. Éppen szundizni próbáltam.

- Ki vagy te? És hol vagyok? – hallatszott panaszos hangja az új jövevénynek.

- Korházban! És most aludj már - szólt a szoba másik feléből egy morcos kislány.

- Balesetem volt?

- Ne izgulj már. – mondta a mellette fekvő – ha jól hallottam minden rendben, nincs
semmi bajod.

- Mit keresek itt? –szólt rekedten, de már egy kissé megnyugodva.

- Befejezted az utad, és most belekezdhetsz egy újba.

- az utam? Miről beszélsz? Bolondok házába kerültem?

- kezdjük elölről, mert nincs sok időnk. Én will vagyok. Benned kit tisztelhetek?

- Met vagyok, de neked csak Matthew.

- Nagyon vicces. Mondd el mire emlékszel, és akkor talán tudok segíteni.

Met egy pillanatra elgondolkodott, nagy nehezen oldalra fordította a fejét. Azon gondolkodott, hogy ez biztosan valami fura álom, amit hamarosan a hajnal friss illata oszlat szét. De ha már a saját álmában van, miért ne menne bele a játékba. Tényleg mire is emlékszik?

- Nem is tudom – szólalt meg végül – Olyan távolinak tűnik minden, mintha évekkel ezelőtt lett volna. Hidegre emlékszem. Igen biztosan hideg volt. A levegőben a karácsony édes, mézeskaláccsal kevert illata szállt. Otthon ültem, vártam a barátnőmre. Ideges voltam, mert késésben voltunk egy ünnepségről.

- Hogy nézett ki? – szakította félbe Will.

- Mármint a szoba?

- Nem te álomkóros. A barátnőd!

- Hmm. Mint egy angyal. Gyönyörű volt. Tejfehér bőrét édes keretbe fonta vörös haja, és szeplői fölött, mint két smaragd világítottak zöld szemei. Mindig nyugalmat sugárzott, elég volt egyetlen pillantása, és minden mérgem elszállt. És a mosolya. A mosolya miatt szerettem bele. Olyan volt, mint egy gyermeké, ki még őszinte csodálattal tekint apja szemébe. Tiszta volt és üde.

- Hogyan ismerted meg?

- Most tényleg ez a legfontosabb? Szeretném végre tudni, hogy mit keresek itt!

- Épp ezt próbálom kitalálni. –mondta will kissé ingerülten.

- Véletlenül találkoztunk. Már a megismerkedésünk is olyan földöntúli volt. Mikor először megláttam, belém fagyott a szó is. Ne érts félre – mondta kissé elpirulva – soha nem volt gond a csajozással, de ő annyira más volt. Csak álltam ott sután, és néztem, ahogy lassan kisétál az életemből.

- Hagytad elmenni?

- Igen. Este döbbentem rá, hogy első látásra beleszerettem. Nem tudtam kiverni a fejemből. Őt láttam éjjel, és őt láttam nappal. Minden más semmivé lett, csak abban voltam biztos, hogy meg kell találnom. Napokat kószáltam a városban, heteket töltöttem azzal, hogy őt kerestem, de végül nem találtam meg. Vicces, mikor már az egészet elfelejtettem, és a munkámnak éltem, akkor egyszercsak belépett az ajtómon.

- Mivel foglalkoztál? – kérdezte will, de a felelet váratott magra. Met hallgatásba burkolózva bámulta a plafont.

- Nem emlékszem. Azt hiszem nagyon beüthettem a fejem.

- Elkezdődött. Szép lassan elfelejted a részleteket.

- Mi kezdődött el? Mi folyik itt?

- Majd mindent megmagyarázok, de előbb folytasd, hogy megtudjuk miért vagy itt. Azt mondtad, hogy ideges voltál valami előadás miatt.

- Igen, ideges voltam, de nem a darab miatt. Az az igazság, hogy egy ideje már eltávolodtunk egymástól, a darab csak egy újabb próbálkozás volt, hogy felmelegítsük a kapcsolatot. Sokat marakodtunk. Minden kis apróságból veszekedés lett, csak éppen a probléma gyökerét nem hoztuk szóba soha.

- Mi volt a baj?

- A gyerekek. Mindennél jobban szerettünk volna egy gyereket, de neki sajnos nem lehetett. Jártunk kórházakban, kísérleteztünk lombikkal, de nem lehetett semmit tenni. Meddő volt.

- És az örökbefogadás?

- Na igen, épp ezen vesztünk össze azon az éjjelen is. Nem maradt más lehetőség, de én nem akarom más gyerekét felnevelni. Képtelen vagyok rá. Nekem saját utód kell. Egy fiú, aki az én vérem. Az előadás előtt szólt, hogy egy árvaházba megyünk, és ezen felkaptam a vizet. Veszekedtünk, és a végén a fejéhez vágtam, hogy tőle soha nem fogom megkapni azt amire vágyok.

- Hogy mondhattál neki ilyet?

- Nem tudom. Sok mindent vágtunk egymás fejéhez. De ez volt az utolsó mondatom hozzá. Becsapta az ajtót, és elment. El sem hiszed mennyire gyötör mindez.

- Emiatt ne aggódj, hamarosan elfelejted az egészet. Bár emlékeznék, hogy mi volt tegnap. De folytasd. Mi volt ezután?

- Csak arra emlékszem, hogy ott ültem az ágyon, teljesen magamba roskadva. Bántott, amiket mondtam, és nem tudtam elképzelni, hogy ezek után mit kéne tennem. Rájöttem, hogy nem akarom elveszíteni. Mindig annyira kedves, és gondos. Nem tudom meddig gondolkodtam ezen. Eszembe jutott, hogy soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja történne, és utána mentem. Beültem az autóba, és elkezdtem átnézni a környéket. Megnéztem az árvaháznál, a parkban, a szüleinél, de sehol sem találtam. Mikor elindultam haza, akkor jött egy telefon a megyei korházból. Meg sem vártam amíg elmondják mi történt vele, azonnal elindultam.

- És mi lett vele?

- Nem tudom. Ez az utolsó emlékem. Már csak valami nagy fényességre emlékszem, és egy hangos csattanásra, utána elsötétült minden, és melletted ébredtem fel.

- Szerencsés vagy!

- Már hogy mondhatod azt, hogy szerencsés vagyok? – ordította magából kikelve Met. – Húztad a lóbőrt, vagy mi?

- Kaptál még egy esélyt. Tudod miért születünk meg?

- Hogy jön ide most a születés? Azonnal szólj egy orvosnak!

- Nyugalom. Azért születünk meg, hogy tanuljunk. Megtanuljunk élni, dönteni és szeretni. Minden utunk itt a földön a tökéletesség felé visz minket, és minden döntésünk kihat az utunkra. Az út végén elbíráltatik, hogy helyesen döntöttünk, vagy elkárhozunk. Te rosszul döntöttél, de kaptál még egy esélyt.

- Te miről beszélsz? Túl sok nyugtatót nyomtak beléd, és…

- Sajnálom – szakította félbe will – de nincs több időm.

Az újszülött osztályon csend uralkodott. Csend, ami ez esetben jót jelentett. A csöppségek édesen aludták az igazak álmát. Álmot egy régi életről, egy régi útról, amely már – már a feledés homályába veszett. Álmukat semmi sem zavarta meg. Az ablak mögül egy gondos tekintet vigyázta álmukat. Angyali zöld szemek, fekete fátyol mögött. Könnyes szemek, melyek siratták valami végét, de féltek valami új eljövetelétől. A termen egy ápoló ment keresztül, odalépett a 16 – os számú csecsemőhöz, és halkan kiemelte. Karján az ismeretlennel kisétált a könnyes szemek gazdájához.

- Ő lenne az – suttogta – Egy templom lépcsőjén találtunk rá.

Átadta a gyermeket. Az újdonsült anyuka hátrafésülte vörös haját, és belenézett az álmos szemekbe.

- szia. Ne aggódj, hazamegyünk.

- Ismerősek nekem ezek a szemek – mondta Met. – mintha már láttam volna ezt az angyalt.

Önmagából kifordulva szunnyadt a világ egy roskadó, halott ember roncsain. A foszladozó emlékhalmok között csupán néhány kósza gondolat kereste még a helyét a kategorikus rendszerben. Öröm, bánat, szenvedély, siker. Mindegyiknek egy külön halom. Kisebbek, és nagyobbak. Körbeölelik a képet. Középen a megvetés, siralom, és keserűség hatalmas szirtként tornyosult a tájra. A rész szélén, feledtető ködbe veszve, örökre eltemetve tért nyugovóra az öröm, és a boldogság. S mindennek a tetején ott ültél. Megcsonkítva, kinevetve a fakó árnyak között. Önmagad torz tükörképét pocskondiáztad, a kiszáradó tó csatakos medrében.

– Ez volna az élet? Annyi emlék, puszta poros, rothadó halmokba rendezve? És a halál? Puszta elszámolás, mellyel utolsó tartozásod rovod le?

Egyre csak ilyen gondolatok jártak, keltek holmi szellőként, utolsó rezdülésre buzdítva a kopár legelők elkallódó maradékát. Ez nem az a kép volt, amit megálmodtál. Lelked egyre inkább kiadni kívánta tartalmát megfeküdt gyomrából. Egy könnycsepp ébresztett kábulatodból. Szép lassan négykézlábra állsz, feleszmélsz, és kúszni kezdesz saját ingoványos eszméid, és eltemetett érzelmeid ijesztő forgatagában. Tüdődet megtölti az elmúlás nehéz illata. Minden egyes  lépésért küzdened kel, s minden egyes méterrel egyre kevesebb marad belőled. Minden mozdulat kitép húsodból egy darabot az enyészet, és feledés számára. Ahogy egyre messzebb érsz, a felhők szakadozni kezdenek, s mintha friss virágillatot hozna a tajtékzó szél. A szakadó eső alább hagy, és a villámok rideg kék fényét, mik eddig behálózták az eget, most halovány hajnali derengés váltja fel.

Ismeretlen tájak terülnek el előtted, mikor kinyitod a szemed. Alattad hízott füvű rét terül el, keresztül szeli egy csobogó patak, melyen milliónyi csillagként törik meg a nap éltető sugara. A messzeségben hatalmas szirt emelkedik, melyről andalogva zúdul alá a vízfolyam. Tetején, mint őrző angyal feszül egy hatalmas tölgy, szétolvadó ágai puha árnyékot vetnek a pihengtő lényekre.

- Mi lehet ez? Hol vagyok? – Kérdezed a kék égboltot. Nem rémlik, mégis valami ismerős derengés tölti el a szívedet. Igen. Ez is te vagy.

Itt minden nyugodt, tiszta, és csendes. A szellő messzire űzi innen lelked zaját, kínjaid rothadó, terhes levegőjét. Ajkaid a hűs csermely cseppjeivel nedvesíted. Íze, mint az első csókodé, mely most tisztán felrémlik előtted. Milyen szép is volt. Milyen ártatlan. Még egy korty, és íme az első nagy barátság születése. Barát, kinek tekintete a temetéseden éppoly érzelmes volt, mint mikor először vesztetek össze egy gyerekes Vizi csatában.  Most is ugyan úgy tekintett rád, mint arra a lényre, akire gyermekkorában felnézett, aire mindig számíthatott, és aki mellett ott volt, ha kellett.

- Ez is én vagyok? Eddig mindez hol volt? Miért nem láttam még ezt a vidéket? Ragyog a nap, hűs, andalító tavaszi szellő lengi körül a gyümölcseitől roskadozó fákat. Itt nem hatol szívemig a jeges lüktetése siralmas árnyaknak. Hátamat most az édes nap melengeti, s szárítja emlékektől könnyes arcom. Miért nem itt életem? Miért keseregtem naphosszat a villámló ködös tájon? Miért cseréltem a világok telt illatát fojtogató hullaszagra? S íme, mire megleltem e helyet, mire észrevettem a boldogságot, testem a föld súlyától roskad, lelkem szárnyalni képtelen, s emlékem képe is egyre fakul.

Megharcolunk minden egyes percért,
Míg az élet újra elszakít,
Rettegésben élünk egy-egy csókért,
Szeretni, a félelem tanít.



Nehéz szívvel szállok most az égbe,

Sötétszürkét vegyítek a kékbe.

Felhőimmel elfedem a napot,

Neked csak egy apró foltot hagyok.

Társammá lesz most az örök fagy,

Villámom a földön nyomot hagy,

Ez lesz most az utolsó emlék,

Elpusztítok mindent ami szép.

Vihar söpör végig most a tájon,

Szélbe bújva arcodat még látom,

Könnyeidet esővel fedem,

Így könnyítek nehéz lelkemen.

Az égre nézel, arcod fényben úszva,

Régi emlék, mi most elcsitítja

Fájdalmad, mit én okoztam benned,

Nem sikerül többé elfeledned.

Mikor lent voltam, te nem kerestél,

Most a sötét fellegekbe mennél,

Ölelnél, mikor már nem lehet,

Mit nem ápoltál, most már elveszett.

Bennem él sok szó, mi kimondatlan,

Lebeg kettőnk közt egy örök dalban,

Félelmed miatt lettek ily árvák,

Őket is az örök mélybe zárták.

Rájöttem, hogy mégsem lelek társra,

Lenézek a napkorongon állva,

Szemed most a messzeségbe veszve,

Szerelmed a megnyugvás elfedte.

A Holdat néztem minden este

Gondolkodtam, hogy most merre.

Merre menjek nélküled, mert hív a nagy világ

El, messzire, hosszú útra magával ránt.

Végig menjek az ösvényen talán

Vagy álljak tétován?

Nem tehetem, hogy megtorpanok,

Hisz ezzel csak magamnak árthatok.

Elengedtelek hát fájó szívvel

S éjjeleket vártam vajon jössz-e még el?

Nem jöttél többé, nem láttam arcod

Csak szívemben éreztem a fájó kudarcot.

Égette testemet, marta a szívemet

Vágytam egyedül a hallgatag csendre.

Nem jött el, emésztett a méreg mit itt hagytál

Keserű szájízzel emlékszem vissza rá.

Te elfeledted, neked könnyen megy.

Én mégis volt, hogy visszatekintettem.

De nem láttam mást csak reszkető vágyat

Reszketett, mert te magad vártad.

Nem hittem neked, hisz éreztem nem kell

Bár igazad volt, nekem mégis jobb lett.

Te újra összetörted valaki szívét

Ő volt tán az egyetlen ki újból hazatért,

Vissza a valóságba a kábulatból

Mit te magad hoztál a pokolból.

S most újra más ágyában keresed a vágyat

Mert kihűlt szívednek nem lehet mása.

Nem is lesz többje, mint a lüktető mámor

Hisz téged nem a vágy vádol.

Megláttam, kit vártam oly régen,

Nem a te szívedben lelem meg mégsem.

Így hát már nyugodtan nézem a Holdat,

Mert rájöttem, merre van nélküled utam.

Mit tagad a lélek, azt teszi a kéz,

Ha két fagyott test egymáshoz ér,

Tombol a lélek, s dobban a szív,

perzselő tüze repülni hív.

Itt ülök a csávában benne.
Merre?
Semerre, mert szél nem fúj.
Csupán halk sóhajom lebbenti
meg némiképpen a vitorlát,
persze a
szakadék felé,
mely mily érdekes,
a vizet nem,
de a lelket elnyeli, s megfojtva köpi ki
a hegyen,
 Legyen!
Akkor arra, ha más merre nem.
De nem lehet arra sem,
mert a víz sem mozdul
szellő se fúj.
 Csupán ringatózik a tutaj, s benne én.
 Énbennem meg semmi, csak az üresség.
Csendes éj!
S a kéj tépi ki belőlem a választ.
Válaszd!
Csak dönts már, merre forduljon el a táj?

Mint a nyáj felett a bölcs bárány,
úgy dönthetek most mindenek felett?
Egyetlen lehelet,
s meglehet hogy elveszek.
vagy inkább egy dobbanás, s arra fordul a táj,
merre én dobbantok neki?
Neki.
Mert rajta kívül nincs itt más, csak a nyár utolsó illata.
Illata az utolsó nyárnak.
Fájnak.
Rengeteg emlék dübörög fel bennem,
s rengeteg emlékben dübörgök majd fel én magam,
s omlik a falam, ha nem hallják szavam.
Mert már nem támadok,

Álmodok.

 Egy kósza csónakot,
a hegyen.
Legyen!

Ez nem saját cikk, egyszer majd én is megírom ezt a történetet első kézből, de még nem.

(Goethe)

"TALÁLKOZÁS 1956-TAL"

Koroly T. György

(...) 23-án délben fölolvasták a föloszlatási parancsot, hogy az a tököli alakulat, ahol én is szolgáltam, feloszlott. Úgyhogy már csak mi tisztek voltunk ott. Közben meg a rádióban hallgattuk, hogy hol betiltották a tüntetést, hol megengedték. Aztán mindenki hazajött. Az volt a szokásom abban az időben, hogy ha hamarabb értem haza véletlenül elébe mentem a feleségemnek, aki a traktorgyárban dolgozott. Most is elémentem a traktorgyárhoz. Jön ki, lelkesen. Képzeld, -mondja- fölolvasták a Forradalmi Bizottság felhívását, meg elmentek tüntetni a Kossuth térre. Jézusom, mondom, ebből még marha nagy baj lesz. Ez volt az első reakcióm.(...)

27-én hallottam, hogy Forradalmi Bizottság fog alakulni a Tanácsházán. Elmentem, a Forradalmi Bizottság már ülésezett. A Mikófalvi, aki az elnök lett, az engem nagyon jól ismert. Még a 40-es évek közepén volt egy úgynevezett katolikus ifjúsági kör a Kisfaludy utcában, oda jártunk táncolni fiúk, lányok. Na onnan ismertük egymást. Te vagy, Gyuri? De jó, hogy jöttél! Na akkor beválasztunk a Forradalmi Bizottságba. Katonatiszt vagy? Te leszel a nemzetőrökért katonailag felelős. Ott volt a Tanácsházában húsz fiú, puskákkal, géppisztolyokkal. Addig kapacitálták a legényeket is meg engem is, jó, mondom, elvállalom. Később földuzzadt a Nemzetőrség létszáma kb. 200 főre. Akkor megkezdtem a szervezést, századok, szakaszok, rajok. Az élelmezést a Magyar Gabi intézte, meg a Porubszki Pista. Fegyverért meg lőszerért én, meg a Nagy Feri, - ő volt a helyettesem - bementünk a főkapitányságra, a BRFK-ra, ahol adtak egy írást. A Timót utcában kaptunk 80 puskát és 40 géppisztolyt, de lőszert, azt nem adtak hozzá. Azért valamennyi lőszerünk volt. Kértünk pálcélöklöt, de azt nem adtak. (...)

Fölébredt bennem egy szörnyű felelősségérzet. Hetvenezer ember lakott Kispesten akkor. Zömében kisemberek, akik a saját kezük munkájával építették föl a házacskájukat. Az életük munkája volt benne. Vekerlén fürdőszoba egyhez sem volt, lavórban mosakodtunk mindannyian. Ha most ott elkezdem én a hősködést, az ellenállást - az oroszok szétlövik az embereknek a házát. Közben, mivel a vasutasoktól tudtuk, hogy micsoda őrült erő ez, meddő ellenállás lett volna. Így azt mondtam, amit a Görgey mondott, hogy a Paskievicsék vannak háromszázezren, mi vagyunk harmincezren. Sakk-matt. Ő letette Világosnál a fegyvert. Én nem tettem le a fegyvert, hanem szétoszlattam a csoportot, hogy amíg van lőszerünk, harcolhatnak, addig is eltesznek egy-két ruszkit láb alól, aztán utána vége, így is, úgy is vége. Szóval ez volt a logikája ezeknek a dolgoknak. (...)

Most fehér szobában szunnyad a bánat,

Alatta vérpatak festi az ágyat,

Hiába óvtam, hiába kértem,

Ez volt az utolsó nyoma, hogy éltem.

Koroly-Nagy Máté Gábor
2009. augusztus 27.

Szóval  figyelsz? Te kis hamis.
S kiolvasod önmagad is?
Sorok között jól el rejtve,
Felcsillan e vad ereklye,
Miből lelkem erőt merít,
Ki olvassa, mindig segít.

Nem hagytál magamra soha?
Mit is hittem, én ostoba.
Te, ki mindig féltő szívvel
Gondoltál rám, nem tűntél el.

Most midőn e sort felfogod,
Előtör virgonc mosolyod,
Élesebb lesz, Percről percre,
S ettől lesz jobb költőd kedve.

Mert ő téged mindig szeret.
Őszintén csak veled nevet,
 Sorait csak neked szánja,
S ha eldobod, azt sem bánja.

Ez vagyok én. Kivert kutya,
 Kinek nincs egyéb vagyona,
Csak angyala pillantása.
 Éjjel, nappal csak ezt várja.

2009.04.29.

Mi ez a csend? Néma vallomás.
Üresség bent, Nincs új látomás.
Ajkam néma, Lelkem merev,
S az idő léha Mézként csepeg.

Nem fáj semmi, Nincs mi táplál,
Látod ennyi, Mire vártál.
Nyugodt tenger, Zavartalan,
Csukott szemmel, Mozdulatlan

Sötétség zugába Zárva,
Hajnal sugarára várva,
Üres a csend. Elhalt minden.
Megöl a rend, Semmi sincsen.

Nem szól szívem, Nem is dobban,
S kőhöz híven, Egyre jobban
Elnehezül, Szűnni látszik,
Ellen szegül, Gyötör, S játszik,

Ősi dallam halkan pendül,
Fakó dalban mögém kerül,
S bekebelez. Magába zár.
Nem kegyelmez, vad táncot jár,

Megtörve a víznek tükrét,
Rám zúdítja minden dühét,
Messzire űzi a csendet,
Nem tűri többé a rendet.

Mint kővé lett Fakó arcot.

Koroly-Nagy Máté Gábor
2009-05-02.

Mit bámulsz te fukar céda?
Nem érdekelsz már!
Felhasználtál bizarr célra,
És elzavartál.

 Ne nézz így rám. Most már késő.
Véget ért a nyár.
Megfakult mímelt mosolyom,
És te elhagytál.

 Testvéremként szerettelek,
De neked más kellett,
S testvériség így hull porba
Szerelem mellett.

Ágyasod lett a hatalom,
Szeretőd a pénz,
Könnyes szemmel figyeltem,
Ahogyan továbblépsz.

 Most, hogy megfakult a frigy,
Elszelelt a nász,
Eszedbe jut elfeledett,
Megcsalt jó barát?

Ki fogta fejed, mikor a kedv
Oly magasra tört,
Hogy reggeliddel lakott jól
A csonttá aszott föld.

Mélyből figyelt féltő gonddal,
Mikor szárnyaltál,
S testével védte testedet,
Mikor zuhantál.

 Ne keresd őt szememben.
A vérét ontottad,
S a földön fekvő hulláját
A sárba tapostad.

Hordd el magad! Nem hallottad?
Mit akarsz még itt?
Elpusztítani azokat is,
Akik temetik?

Jól van, értem. Látom rajtad,
 Hogy megijedtél, 
Mert pénzed nem pótolja azt,
Amit elvesztettél.

De rám ne számíts. Hidegen hagy
Milyen napod volt,
Új társam van, mi elkábít
Mint a fogyó hold.