Darien Mitchell

Nincs új nap, Az ég alatt!

A magánklinika előtt egy lány várakozott. Kisírt vörös szemei szinte világítottak fakó arcán, ahogy a fagyos szél kifújta kósza tincseit az arcából. Tekintete reménytelenséget, mégis elszántságot sugárzott. Az örökmozgó város megállt egy pillanatra, hogy elbúcsúztassa a mát, megpihent, hogy utat engedjen a holnapnak, hogy újra ellephesse az örvénylő színes forgatag. De most még minden csendes volt. Az éjszaka ébenfekete fátylán csupán néhány csillag gyér fénye tudott áthatolni. A kopott falakon sötéten függtek az ablakok, mint megannyi üres keret. Mindenki aludt. A nedves, málló falak sokszorosára erősítve verték vissza az egyre gyorsuló szívverést, ahogy az éjjeli látogató az ajtó felé indult. Csupán ez az ütem törte meg a fülsiketítő csendet.

Egyedül a klinika harmadik emeletéről szűrődött ki némi fény. Az ügyeleten, mint minden éjjel, most is kártyával múlatták az idő lassan pergő homokszemcséit. A pihenőben kellemes hangulatot teremtett az ünnepi puncs, és a kandallóban duruzsol ó tűz. Négyen ültek a roskatag, özönvíz előtti kártyaasztalnál.
Dr. Acosta, egy fiatal, jóképű orvos. Még csak egy éve szerezte meg diplomáját évfolyamelsőként, de már most vitathatatlan, hogy hamarosan főorvos lehet.  Nem csupán sebészi tehetsége, de fiatalos lendülete, és kielégíthetetlen kíváncsisága miatt is gyorsan ível karrierje.  Alacsony, szikár külseje, fiatal kora ellenére is tekintélyt parancsol. Kisfiús arcár tejfel szőke fürtök szegélyezik, tengerkék szemei önfeledt vidámságot sugároznak mindenkire. Csupán az állán megülő hetyke kecskeszakáll utal igazi korára. Zöld műtősruhája enyhén megfakulva feszül izmos testére. kifürkészhetetlen tekintetét végigjáratta társain, latolgatva a játék kimenetelét. Végül emelt a téten.
A nővér izgatottan forgatta kezében a lapokat, így árulva el magát. Nagyon élvezte ezeket az éjszakákat, önként vállalta a virrasztást. Bár remekül bánt az emberekkel, és egy pillantással kiderítette kinek mire lenne szüksége, ez a játék nem nagyon ment neki. soha nem tudta jól leplezni érzelmeit, gondolatai mindig kiülnek rózsás arcára. Ed mérgesen az asztalra csapott.

-          Kiszállok!

-          Senki többet? Akkor nézzük kinek mije van.

-          Két pár. –Mondta Petra leplezetlen örömmel!

A doki lemondóan terített:

-          Két darab ász, és két tízes!

Már zsebelte volna be a zsetonokat helyettesítő mézeskalács figurákat, mikor a társaság legfiatalabb tagja halkan, alig érthetően megszólalt:

-          Full House!

Megint Bill nyert.  Ez a 15 éves fiú minden szolgálatkor pókerrel múlatta az időt édesanyja mellett, így bőven kifigyelhette  társai szokásait. Remek megfigyelő, és remekül ért  az emberekhez, mondhatni a vérében van. A többiek lemondóan felé tolták nyereményét, miközben Ed összeszedte a lapokat, és hozzálátott a keveréshez.

-          Kiborítanak ezek az esték – fakadt ki – Minden áldott éjjel ugyan az. Itt ülünk bent, kártyázgatunk, és soha egy lélek sem jár erre. Nem értem minek a 24 órás nyitva tartás. Ettől a helytől még nappal is kiveri az embereket az ideg, nemhogy ilyen sejtelmes holdfényárban!

-          Azért, mert bármikor szükség lehet ránk. – csitítgatta a doki – Aki kétségbeesett, tanácstalan, és úgy érzi nincs vesztenivalója, annak segítenünk kell. Mi adunk remény, új életet az embereknek. És ha valakinek titkolni valója van, ami ebben az ágban elég gyakori, az nem fényes nappal fog betérni hozzánk.

Petra nem bírta, ha a fiúk civakodtak, így lassan felkelt a székből, hogy megtörje a vita utáni kínos csendet.

-          Hozok valami harapnivalót!

A lány megborzongott, ahogy megpillantotta magát az üvegajtó túlvilági tükrében. Szíve hevesen vert, és vézna keze megremegett, ahogy lenyomta a kilincset. Ahogy az árnyékból belépett a világosra, szemét bántotta a neon pislákoló fénye, és orrát azonnal megcsapta a fertőtlenítő, és a kámfor émelyítő szaga. Minden lépésnél egyre lehetetlenebbnek látta a jövőt, és minden centiért önmagával küzdött meg. Végül elérte a pultot, és a csengettyű felé nyúlt, de a mozdulat félbemaradt. – Bárcsak ne lenne ennyire nehéz, bárcsak ne kéne ezt tennie. Úgy érezte, hogy bűnt követ el, hogy a saját bőrét menthesse, de az sors nem hagyott más választást.

A nővérke azonnal letett mindent a kezéből, ahogy meghallotta a vészjósló, berregő hangot. Fehér köpenye füstként úszott utána, ahogy az ajtó felé sietve hátraszólt az asztali társaságnak:

-          Hagyjátok, majd én elintézem!

A pultnál, egy fiatal, beesett arcú kislány állt. Nagyon fázhatott odakint, testét csupán egy rongyos ballonkabát, és egy szakadt farmer fedte a hidegtől. – Szegény lány, alig lehet idősebb a fiamnál! – gondolta.

-          Segíthetek?

A lány lassan a nővérre emelte kétségbeesett tekintetét. Ébenfekete tincsei rakoncátlanul hullottak arcába, hófehér arca kipirult az idegességtől, de gyönyörű zöld szemei szinte áthatoltak az ember lelkén. Fakó ajkai megremegtek, érezni lehetett hogyan győzi le magát, ahogy elhaló hangon kipréseli magából a szavakat.

-          Jó estét! Dr. Acostához jöttem, csak ő segíthet rajtam.

-          Konzultációra van szüksége?

-          Nem. Műtétre jöttem.

-          Előbb tanácsadáson kell részt vennie.

-          Értse meg, nincs…nincs más választásom, meg kell…

Hirtelen nem tudta tovább tartani magát.  Az egyre halkuló magyarázatot elnyelték a lány feltörő könnyei. A nővér  visszakísérte a váróterembe, leültette, zsebkendőt nyomott a kezébe, és sarkon fordult.

Az asztalról már elpakolták a kártyákat, és éppen nekikezdtek volna a csirkének, amit a Doki anyukája sütött nekik ügyeletre. A vidám beszélgetést azonnal síri csend váltotta fel, amikor Petra odalépett az orvoshoz, és a fülébe súgta:

-          Az ég alatt!

Pasticio azonnal megértette az üzenetet. Tekintete komollyá, sőt komorrá vált. A levegő szinte megfagyott körülöttük. A többiek egy pillantásból tudták mi következik, mindenki szétszéledt, hogy felkészülhessenek a váratlan vendég fogadására. Ed és Doki elindultak a műtő felé, a Főnővér elindult, hogy felkészítse a lányt, Billt pedig bezavarták az egyik kórterembe.

A poros fotel meg- meg nyikordult a lány reszkető teste alatt. A falakat plakátok, reklámok, tájékoztatók, és elrettentő, megelőző propaganda képek tarkították, megtörve ezzel a terem nyugtató zöldjét. Ezek a falak rengeteg dolgot láttak, szenvedést, kilátástalanságot, sebesülteket, és haldoklókat, reményvesztett arcokat. De örömöt, vagy megkönnyebbülést soha. Az idegtépő csendet csupán egy lágy, zokogó hang törte meg. – Mindenki aki kiolt egy életet, rácsok mögött végzi. Szemet szemért, fogat fogért, így szól a kőbe vésett törvény. Egyes országokban villamosszékkel jutalmazzák azt, aki önszántából égbe küld egy lelket. Mindenkinek bűnhődnie kellene, mégis burjánzik a legális gyilkolás. Olyan életek elvétele, amik még létre sem jöttek igazán. Mint az örök hajnal, a világ megfeszülve várja a nap első sugarait, de az édes derengést egy elfojtott sikoly örök sötétségbe zárja.  – A lány semmi másra nem bírt gondolni. Fél éve elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen dolgokkal kelljen szembenéznie.

Ahogy közeledett az évzáró bál, és a tavasz édes pillanatát buja illatok, vágyak, és megzabolázhatatlan őszinte érzelmek tarkították. A természet minden rezdülésére egy új élet sarjadt.  A fákon friss rügyek fakadtak, az ázott földet apró mezei virágok szaggatták fel, az álatok előbújtak odúikból, hogy nagyot nyújtózva üdvözölhessék a nap első igazi sugarait. Az egész világ serényen azon dolgozott, hogy újat teremtsen. Az iskolákban a visszautasítástól remegő fiúk tépték ki bátortalanul a lányokat barátnőik gyűrűjéből, hogy elhívják őket az esti mulatságra, és az iskolai tápláléklánc csúcsán tesztoszterontól duzzadó vad bikák szőtték kéjes álmaikat. Ahogy a fénylő napkorong sugarai gyengülve tértek nyugovóra bíborra mázolva a tájat, és a kósza bimbók álomra hajtották fejüket, hogy teret engedjenek a sejtelmes félhomály vad dübörgésének, a fiatalság ébredezve tobzódott az iskola körül. A levegőt gyermekzsivaj, az autókból dübörgő vad tánczene, és a lányokat váró vérebek egymásra licitálása töltötte meg.
Lynette még utoljára belepillantott a tükörbe, még egy utolsó tollvonással tökéletesítette sminkjét, egy utolsó simítással eligazította édesanyja kisestélyiének ráncait, és elindult a lovagja felé, aki már odalent várta. Nagyon izgult, azt szerette volna, ha ez a pillanat tökéletesre sikerül, úgy, mint a filmvásznon. Ahogy kissé ügyetlen léptekkel megindult a lépcsőn, odalent minden szem felé irányult.
Gyönyörű volt. A megszokott farmerrel ellentétben, a tűzpiros ruha tökéletesen kiemelte zsenge alakját, s ébenfekete haját kontyba fogta, csupán egyetlen rakoncátlan tincs függött türkiz tekintete előtt. Vérvörös ajkai, és fakó, hamvas bőre minden lény figyelmét felkeltette,  és a szoknyán himbálózó fehér rózsák a tavasz túlvilági illatával balzsamozta be. – Ez lesz élete legszebb éjszakája! –Gondolta.
Partnere, az iskola aktuális futballsztárja csupán makogni tudott a meglepődöttségtől, és mintha órákba telt volna, míg egy értelmes mondatot kiprésel ajkain.

-          Káprázatosan nézel ki!

Élénken éltek benne még a színek, a hangok, a színes fergeteg, mégis mindennél távolibbnak tűntek. az élénk szín kavalkádot fakó zöld váltja fel, és agyában csak a következő nehéz percek zakatolnak. A nővér megszeppent hangja ébreszti réveteg álmából:

-          A doktor úr már várja!

Agyába villámként hasít bele a felismerés, hogy innen már nincs vissza út. A gyomra görcsbe rándul, ahogy lassan felemelkedik. Az ájulás kerülgeti, tenyere izzad, szíve a torkában dobog, halántéka lüktet, arcából kiszökök az összes vér. Zokogva teszi meg azt a pár métert, ami az életet elválasztja a haláltól.
Odabent már felkészültek a lány fogadására, mindenki átszellemült, minden mozdulatával azon volt, hogy megnyugtassa ezt a lényt, akit az élet egy ekkora döntés meghozatalára ítéltetett. Nem lenne szabad senkit kitenni ekkora megterhelésnek, ezt a büntetést nem lenne szabad senkinek kiérdemelnie. Furcsa, hogy az ember Istent mer játszani, uralkodni kíván élet, és halál felett, szemrebbenés nélkül boncolja fel a tömegbalesetben elhunytakat, mégis megrémül egy kislány gyermeteg, elcsukló sírásától. Hogy várhatják el egy gyermektől, hogy ítéletet mondjon egy másik felett. Őrült, kifordult világ ez.

-          Nyugodjon meg kisasszony, nem lesz semmi baj. Ha felkészült, kérem a paraván mögött vetkőzzön le, és feküdjön fel a székbe. Biztosan ezt akarja?

A páciens minden erejét összeszedve, az emlékektől, és félelemtől eltorzult arcát az orvos felé fordította, és alig láthatóan bólintott. Tudta mi következik most. Csendben, szipogva teljesítette az orvos utasításait. A szobában beállt csendet egy gumikesztyű csattanása szelte ketté, és síkosító édeskés szaga töltötte be. Pasticio finoman felrakta a lány lábait a tartókra, és bekapcsolta a monitort.

-          Ne félj, semmit nem fogsz érezni, nagyon vigyázok!

Halkan felszisszent, ahogy a hideg gél a bőréhez ért. Nem mert a képernyőn fekete fehér foltokból összeálló lényre nézni. Nem bírt volna a látvánnyal. Becsukta szemét, és megpróbált messzire repülni mindentől, ahol nincsen semmi. Se klinika, se orvosok, se fura, torz képek, csupán ő, és az a megnyugtató csöppnyi hang, ahogy minden szívverést árnyékként követ egy halk, tompa kalimpálás. Csupán az a pillanat van, ahogy a két jel egymásba fut, egyszerre szólal meg, két szív egyszerre dobban, két test egyszerre rezdül.
Dr. Acosta beadta az érzéstelenítőt, de ezt a lány már nem érezte, egészen máshol járt. Megkezdték a műtétet. A kés pengéjén megcsillant a hold sápatag fénye, ahogy elindult a test felé. Ahogy a lány megérezte a hideg acélt, már semmi másra nem tudott gondolni. GYILKOS vagyok! Saját testem gyümölcsét veszem el. Megfosztok az élettől, az örömöktől egy olyan lényt, kinek semmi bűne nincs, csupán az, hogy rossz testbe került. Egy lélek, ki eddigi életét sötétben töltötte, és soha nem is láthatja meg a napfényt. Egy lény, aki soha nem pillanthatja meg a nyár tombolását, az ősz színes világát, a tél fehér, tiszta függönyét, és a tavasz mámorító pezsgő ámokfutását. É soha nem tekinthet gyilkosa szemébe sem!
A teremben minden szem a monitorra tapadt, a háttérben csupán a szívhangot lehetett hallani, a dupla dobbanást, egy erőset, és egy halk, elhaló jelet. Az anyáét, és a gyermekét, melyek egyszerre gyorsultak. A magzat érezte a veszélyt, tudta, hogy valami nagy baj van. Mocorgott, kapart, nyüzsgött. Menekült. Féltette az életét. Próbált minél beljebb, kerülni, minél messzebb a jeges pengétől, mely sebesen közeledett hozzá. Csak fúrta magát egyre beljebb, majd hirtelen megdermedt, megértette, hogy vége, nincs tovább. Csökevényes kezeit az arca elé emelte, és torkából felszakadt az utolsó, néma sikoly.

Az ajtózsanérok nyikorgása térítette magához álmatag révületéből. Nem gondolkodott már egy percig sem. A nővér csupán a becsapódó bejárati ajtón beáramló jeges szelet találta a váróteremben.